Reggel arra ébredtem, hogy egy üzenetem érkezett. Még tegnap, nagy idegességemben a földhöz vágtam, így egy kicsit rossz állapotban volt a telóm. Kócos haj, még a tegnapi esti fehér ruha volt rajtam. A sminkemet nem mostam le, így az elkenődve ékesítette az arcomat. Az  ablakom tárva-nyitva volt...Az ősz hűvös szellője töltötte meg a szobát, kicsit megborzogtam tőle, de nagyon felfrissített. Kikászálódtam az ágyamból, bementem a fürdőbe, és fél óra múlva egy elviselhető külsőt sikerült varázsolnom magamnak. Tornacipő, tréning gatya...A futás mindig megnyugtat.

- Anyu, elmentem futni!- mondtam anyunak, aki enyhén másnaposnak tünt, persze azért nem ivott annyit...

- Rendben, Vanilia, de ebédre gyere haza!- mondta, majd inegetett.

Amint kiértem az őszi időbe, jobb kedvem lett. A szél belefújt a hajamba, átjárta a testemet, a fejemet...Teljesen kitisztultam! Amint elkezdtem futni, beállítottam, magamnak egy megfelelő, lassú zenét, és ütemre kocogtam. Az utca szürke volt, mégis barátcságos. Volt benne valami rejtélyes...Mindjárt itt a Halloween, sok háznál már kitették a tököket. Egyedül voltam az utcán. Csak én meg a világ... Ez így elég jól hangzott, de sajnos nem teljesen igaz... Teljesen belefeledkeztem a futásba, mert amikor hátulról valaki körbeölelte a derekam és ledöntött a falevelekkel borított talajra, majdnem szívrohamot kaptam.

- Jesszus!- kiáltottam.- Hogy érzed magadat, hogy csak így rámtörsz?

- Bocs...Csak kiabáltam utánad, de nem válaszoltál!- mondta a fiú.

- Öm...Mert mondjuk be van dugva a fülem?- világosítottam fel.

- Na ne mondd, hogy csalódtál!- nevetett a fiú.

- Na jó...Mond, hogy mit akarsz Emett, és hagyj békén!- szóltam neki dühösen, mert nem pont rá számítottam...Bár őszintén szólva senkire sem számítottam!

- Ne mááár Vani...Csak bocsánatot szeretnék kérni a töréntek miatt!- mondta Emett bűnbánó képpel.- Tényleg!

- Na ez az amit nem veszek be!- utasítottam el, majd hátat fordítottam neki, és tovább futottam. De Emett se hagyta annyiban. Futott tovább mellettem.

- Most még is miért futsz? Úgy tudom nem szeretsz futni!- mondta a volt barátom, aki lihegve, kipirosodva futott mellettem.

- Nem ismersz annyira jól akkor!- mondtam neki, rá se nézve, egyre gyorsabban futva.

- Még is velem jártál két hónapig! Azt hiszem addig kiismertelek!- mondta félmosolyra húzva az arcát.

- Ezt csak te gondolog így! Nem ismersz olyan jól! Jasonnel alig egy kis ideje jöttünk össze, még is jobban ismer!- modtam neki, gúnyos tekintettel.

- Erősen kétlem, hogy ő tudja rólad, hogy Teletabit nézel, és egy plüss macival alszol!- nevette el magát, még mindig futás közben. Ezen már nekem is nevetnem kellett.

- Fogd be! Ez nem is igaz!- mondtam neki már mosolyogva.

- Ja, meg azt hiszem, félsz a fogorvostól, 11 éves korodig cumiztál....- mondta Emett, de nem tudta befejezni, mert én megállítottam és a száját befogtam a kezemmel. Olyan nagy lendülettel álltam meg, hogy Emett magával rántva a földnek zuhant, miközben én még mindig a száját fogtam be. Úgy feküttünk a leveles földön, miközben nevettünk.

- Ez nem igaz!- mondtam neki, még mindigmosolyogva.

- hmmhjii mmhnm mmhab- mondta. Meg könyörültem rajta és elengedtem.

- Köszönöm!. mondta udvariasan.

- De ugye nem mondod el senkinek, ugye?- kérdeztem.

- Miért tenném, ha nekem ebből nincs hasznom?- mondta nevetve.

Úgy feküdtünk háttal a fűben, a szürke eget bámulva. Ahogy a szél belekapott a hajamba, olyan vidám lettem. Emett most jó fel volt. Talán megváltozott...

- És meddig akartál volna futni?- kérdezte Emett félig könyökölve, felém nézve.

- Mi az, hogy akartam volna, még most sem állok meg, futok tovább!- jelentettem ki határozottan.

- Mi lenne, ha inkább elfutnánk a kávézóig, és ott innánk egy kávét, a reggelre való tekintettel.- mondta és felnézett a szürke égre.

- Hát nem is tudom...Futást terveztem, de...- kezdtem szabadkozni.

- Légyszi Van!!- könyörgött és feltápászkodott.- Benne vagy?

- Hát... Na jó!- adtam be a derekamat.- De odáig futva megyünk!

- Oké!- mondta Emett, majd megfogta a kezemet és segített felállni.

A kávézóig valóban futottunk. Versenyeztünk, és én nyertem! Jupiii! Majd beültünk egy forró csokira és kávéra, miközben beszélgettünk.

- És mióta is vagy együtt Jasonnel?- kérdezte Emett, mialatt a kávéját kevergedte.

- Hát...Körübelül két hete!- mondtam és boldogan gondoltam vissza az első csókunkra.- És neked van barátnőd Emett?- kérdeztem komolyan, mert tényleg érdekelt.

- Nincs... De van egy lány aki tetszik!- mondta egy félmosollyal az arcán.

- És miért nem teszel az ügy érdekében?- kérdeztem, majd belekortyoltam a forró csokimba.

- Foglalt!- mondta fáradtan.- Meg amúgy sem hinném, hogy az este vagyok!

Furcsa érzés volt Emettel arról beszélgetni, hogy kinek ki tetszik, mivel még nem is olyan régen, vele jártam, és belé voltam szerelemes.

- Sajnálom...- mondtam. Jó volt Emettel nyugodtan beszélgetni. Tőle nem féltem most, hogy csak úgy megcsókol, vagy hasonló. Tudtam, hogy akkor azon a kivételes napon, csak azért bántott, mert nem volt tudatánál. De már megtörtént...Többet nem fog!

Emettel vagy délig ott ültünk a kávézóban, beszélgettünk, és nevettünk. Nagyon jól éreztem magamat. Jason közben egyszer felhívott, bocsánatot kért a tegnapi viselkedése miatt. Én persze megbocsátottam. Emett haza kísért, majd elbúcsúztunk egymástól. Amikor a szobámban lefeküdtem az ágymra csak feküdni volt kedvem, de közben végig mosolyogtam. Ekkor megszólalt a telefonom. SMS-em jött. Feladó: Freddie. "Beszélhetünk?"

Azzonnal írtam neki, hogy persze. Majd hozzá tettem, hogy holnap, a suliban. Most nem szerettem volna elrontani a kedvemet, de Freddievel is muszáj volt már végre beszélnem. Úgy, hogy nincs velem Jason. De ez majd csak holnap lesz. Addig még rengeteg mindent csinálhatok! Gondoltam naplót írok...Kinyitottam a fiókomat és...

- DAAAAAAAVE!...

A vacsora napja. Most, hogy így visszagondolok, lehet, hogy mégsem kellett volna belemennem ebbe az eszement ötletbe. A családom és a barátom egy asztalnál, és ki ne felejtsük Freddiéket. Mi lehetne ennél jobb? Jason persze örömmel belement a vacsiba, illetve nem ellenkezett, szóval ez mindenképpen jó jel. De mi lesz ha valami törénik? Én nem vagyok az a spontán, inprovizálós ember aki kivágja magát a lehetetlen helyzetekből. Szét izgulom a gyomromat. De már nem léphetek vissza. Két óra múlva itt lesznek a vendégek. Mély levegő, kifúj... Csak nyugalom! RELAX!

- Anyu megcsináltad a kaját? Készen van a desszert? Hova tetted a kedvenc blúzomat? Hányra is jönnek a vendégek?- bombáztam anyut a kérdéseimmel, majd lesiettem  nappaliba a telefonomért, amit tv nézés közben ott felejtettem. A tv mellet viszont nem csak a telefonomat, hanem Davet és a telefonomat találtam.

- Dave, legalább most ne boríts ki, úgyhogy ne olvasgasd el az üzeneteimet! Nem elég, hogy tiszta ideg vagyok már így is a vacsora miatt, ne tegyél rá még egy lapáttal!- kezdtem bele a monológomba, de ekkor váratlanul csöngettek. A vendégek csak két óra múlva jönnek, úgyhogy nem izgultam.

- Marie megjött!- mondta Dave fülig érő mosollyal, és én csak ekkor vettem észre, hogy a haját vagy egy liter hajspray-vel oldalra nyalta és farmert vett fel öltönnyel. Swagos tornacipőt, és egy rózsaszín fülbevalót viselt. Menőn nézett ki, bár a rózsaszín színt megkérdőjelezném!

- Rózsaszín?- kérdeztem a nevetést visszatartva.- Biztos vagy benne?

- Marie adta!- mondta, majd kirohant ajtót nyitni. Az ajtóhoz érve Mariet átölelve egy csókot nyomott az egyébként egész szép lányra. Na de ne ítéljük, a csomagolás még nem minden. Anyuval egyszerre mi is kimentünk üdvözölni a lányt, aki rózsaszín ruhában illegett Dave mellett. Mit ne mondjak, összeillettek!

- Szia! Én Dave anyukája vagyok, Anne! Te biztosan Marie vagy!- mondta anyu, és felvette a hatalmas ünnepi mosolyát.- Üdvözöllek nálunk!- És Davetől elhúzva a lányt, magához ölelte, majd kétszer arcon csókolta.

- Én is nagyon örvendek!- mondta a lány. De hangjában volt egy kis gúny, amitől nem lopta be magát a szívembe. Ekkor egy tíz másodperc néma csend után, anyu megbökte az oldalamat, én meg nem túl kedvesen (de nem tehetek róla) bemutatkoztam.

- Öm...Szia! Vanilia vagyok! Nagyon örülök, hogy megismertelek!- nyögtem ki valami sablon dumát. Dave ekkor átkarolta Mariet, majd bevezette őt a nappaliba. A lány még csak nem is tetette, hogy meg van szeppenve, mintha otthon lett volna, fogta és belesüppedt a fotelunkba. Dave mellé ült majd átkarolta. Anyu leült velük szemben a kanapéra, én pedig kiültem a konyhába. Igaz amerikai konyhánk van, úgyhogy szinte én is a nappaliban ültem.

- Szóval...- törte meg anyu a csöndet.- Marie, milyen szép név, igaz? Marie, te angol vagy?

- Nem, dehogy, Istenments! Hál'istennek nem! Amerikából jöttem!- mondta, majd el kezdett kuncogni, saját csöppet sem vicces "viccén". Anyuval egymásra néztünk, majd magunkban nevettünk egy jót, szegény lányon. Viszont miközben anyu a lányt faggatta, én egyre csak Davet néztem. Gyengéden átkarolta Mariet, nevetett minden viccén, megpuszilta... Olyan furcsa volt így látni. Férfiasnak tünt és...  Szerelmesnek! Pedig úgy képzeltem el, hogy Dave és a szerelem...Két külön világ! De talán tévedtem. Anyutól engedélyt kértem rá, hogy felmehessek a szobámba felöltözni, és átvenni a fehér testhez simuló, egészen szép ruhámat. Megmostam az arcomat és a hajamat, becsavartam, majd magamra vettem a ruhát. Egy leheletnyi sminket készítettem magamnak. Na jó bevallom, tényleg jól néztem ki! Felvettem a fehér magassarkúmat, és az emeletről letipegtem. Amikor Marie meglátott hangosan kimondta, hogy basszus...! Én csak nevettem rajta! 

- Vanilia, drágám, gyönyörű vagy!- ölelt át anyu, és két puszit nyomott az arcomra.

- Jó!- mondta Dave, de úgy tünt, hogy ő ezen az estén, csak Marievel fog foglalkozni. Megértem őt, tényleg szerelmesnek tünt.

Anyuval, Davvel és Marievel egészen addig ismerkedtünk, amíg le nem telt a két óra, és megjöttek a vendégek. Először Jason jött meg. Amikor belépett a házba, hosszan megcsókolt, amitől majdnem szaltóztam egyet, majd megdícsérte a ruhámat. 

- Jó napot! Jason Mettnek hívnak, nagyon örülök!- mondta Jason és kezet rázott anyuval. Anyu mosolygósan fogatta, szerintem jó volt az első benyomása. Aztán Davenek is köszönt, majd Marievel is váltott pár szót. Rá két percre Jason érkezése után, megjöttek Hamswooték. Mrs. Hamswoot és anyu amint meglátták egymást puszikodni kezdtek.

- Ó drágám, de rég láttalak!- mondta Mrs.Hamswoot és átölelte anyut.

- Jajj, ne is mond!- válaszolt anyu, és bekísérteMrs. Hamswootot a nappaliba. Dave és Marie is bementek így hárman álltunk az ajtóban. Jason meg én kézen fogva, és Freddie. Freddie tekintete először a ruhámra csúszott, majd Jason és az én összekulcsolt kezemre. Szinte égetett a tekintete, bár egy kis szomorúságot véltem felfedezni benne. El engedtem Jasont, és odamentem volt legjobb barátomhoz.

- Freddie...Szia! Gyere beljebb!- szóltam melegen és átöleltem. Olyan rég öleltem már át, hogy beleremegett a gyomrom is.

- Szia Vani!- mondta egy félmosolyt erőltetve az arcára. Freddie ezután Jasonre nézett, majd közelebb lépett és kezet rázott vele.

- Helló- mondta Jason. Igazságot megvallva Jason sem volt odáig túlzottan jóban Freddievel. Nem tudom miért, de nem bírták egymásr annyira. Talán Jason is érezte azt a feszültséget a szobában. Egy fél perc néma csönd után, én karon ragadtam Jasont és behúztam a nappaliba. Freddie is jött utánunk. Anyuék már az asztalnál ültek. Mi is leültünk, mellém Jason és velem szemben Freddie. Olyan fájdalmas volt rá nézni... A régi legjobb barátom. Annyi közös emlék. Úgy éreztem most  egy falatot sem tudnék megenni. De muszáj volt.

- Szóval, Jason... Meg tudhatnánk mit csinálsz legtöbbet a szabadidődben?- kérdezte anyu, aki már egy kicsit bor befolyásoltsága alatt állt.

- Én...Zenélek...Leginkább!- válaszolta Jason udvariasan, majd beleharapott a csirkecombba.

- Remek! Az én kis tündi-bündi lányom is imád zenélni! Tudtad, hogy bevették a Casting zsűrijébe, és  felvették az egyik legjobb zenei iskolába?- mondta anyu kicsit már gügyögve. Biztosan ivott egy kicsit Mrs. Hamswoottal. Ő sem volt éppen a legjobb formájában.

- Anyu...Most már elég!- szóltam rá ilyedten. Marie és Dave mintha ott sem lettek volna, az asztal végében ketten beszélgettek, sutyorogtak. Aranyosak voltak...Jesszus miket beszélek? Dave és az aranyosság? Na mindegy.

- Igen, Mrs. Montez, tudtam, hogy Vanilia benne van a castingban és azt is elújságolta, hogy felvették, aminek persze nagyon örülök!- mondta Jason és rám mosolygott. Freddie a Jason válaszára köhintett egyet, majd rám nézett. Pechem volt, mert én is pont rá néztem, így láthattam a gondolatait. Pontosan tudtam, hogy arra gondolt, hogy Jason csak azért jár velem, mert szeretne tovább jutni a Castingon, és én vagyok a zsűri egyik tagja. De ez baromság! Szúros tekintettel néztem vissza Freddiere, aki vette a lapot... De aztán olyan arcot vágott, mintha tudna valamit, amit én nem. Anyu és Mrs. Hamswoot elvoltak együtt az asztalnál, iszogattak. Dave és Marie még mindig csak egymást vették észre. Ott ültem a célkersztben. Freddie a szemével provokált, és Jason ezt kezdte észre venni.

- Vanilia minden rendben? Kimehetünk egy pillanatra friss levegőt szívni.- mondta Jason és megfogta a kezemet.

- Hát... az...-kezdtem, de Freddie közbe szólt.

- Szerintem Vanilia el tudja dönteni, hogy kiakar-e menni, és legfőképpen egyedül is ki tud menni!- mondta Freddie ránk sem nézve.

- Baj ha kikísérem a BARÁTNŐMET?- hangsúlyozta ki Jason, azt a szót amit leginkább nem kellett volna.

- Te barátnőnek hívod, azt aki majd bejuttat téged a castingra?- mondta Freddie idegesen, és már fel állt az asztaltól.

- Freddie! Ezt fejezd be!- mondtam hangosan, mire már anyuék is ránk néztek.

- Vanilia, ezt majd én elintézem!- mondta Jason és ő is felállt az asztaltól. Mélyen egymás szemébe bámultak Freddievel.

- Én sosem hazudnék neked Vani...De Jason...- kezdte Freddie, de nem tudta végig mondani, mert Jason közbe szólt.

- Tényleg szeretnéd, hogy összetörjön...mond csak el, de...a te hibád...- suttogta Jason ezeket a szavakat Freddie fülébe, de a többit nem hallottam jól.

- Jason, még is miről van szó?- kérdeztem Jasont, mert már tényleg nem tudtam, hogy mi van.

- Semmi Vani, de nekem most inkább haza kéne mennem... Szia!- nyomott egy puszit a szá,ra és elment.

- Na ez jó!- mondta anyu.- Legalább több desszert nekünk!

- ANYUU!- mondtam majd felrohantam az emeletre. Utoljára Freddiere néztem. Ő megbánóan nézett rám, majd ő is az ajtó felé indult. Én felrohantam aszpbámba, magamra csaptam az ajtót, és sírtam...Sírtam egész este, amíg a könnyek ki nem csípték az arcomat, és álomba nem ringatott a mosógép halk duruzsolása...

Sosem hittem volna, hogy én ezt a napot megérem, de úgy tünik nem túl jók a jóslataim. Ennél kínosabb dolog biztos, hogy sosem fog velem törénni, vagy ha igen, én tutira öngyilkos leszek!

A lényeg tulajdonképpen annyi, ha az embernek szülei vannak, azok hajlamosak idegesítően kívácsiak lenni. És ha valaki megszeretné ismerni a gyerekei barátját és barátnőjét, akkor az egyszer biztos, hogy az csak nagyon gázul sülhet el. Na pont ez törént nálam is. Már egy hét telt el azóta, hogy Jasonnel elkezdtünk járni.

- HÉTVÉGEEEEE!- kiáltott le az emeletről Dave, majd alsógatyában lecsúszdázott a lépcsőn. (?) Én az ebédlőben faltam a fánkomat és közben hangosan hallgattam a rádió reggeli híradóját. Dave ekkor, alsógatyában, berontott az ebédlőbe és engem meglökve (aúúú), elcsaklizta a narancsleves üveget.

- Haa! Egy null Davenek! -mondta, majd gusztustalanul beleivott a narancslébe.

- Dave! Ne rosszfiúskodj itt, mert megmondalak a barátnődnek!- nevettem ki, és cinikus mosolyra húztam a számat.

- Én meg elmondom Jasonnek, hogy így beszélsz velem!- zsarolt meg engem persze csak "viccesen".

- TE MEG HONNAN TUDSZ JASONRŐL?- kiabáltam rá, és komolyan érdekelt a válasza.

- Ja, izgalmas a naplód!- jelentette ki halál nyugodtan, majd a fánkomat lenyúlva kirohant az étkezőből.

- DAVEEEE!- hallatszott a kiáltásom még a szomszéd országban is. És tudom, hogy Anglia egy sziget.

Idegesen kirohantam az ebédlőből és anyuhoz szaladtam.

- Anyu...Dave megint havibajos...szerintem megjött neki!- jelentettem ki, csöppet sem viccesen. Bár anuy tényleg nem találta viccesnek. Mgvető nézéssel jutalmazott.

- De anyu tényleg! Dave már megint elvette a fánkomat! Az az én fánkom!- vágtam be a durcát, mint az öt évesek.

- Kincsem, kérd vissza tőle!- mondta anyu olyan természetesen, mintha azt mondta volna, hogy én a lánya vagyok. (!)

- Anyu! Biztos rosszul hallasz vagy valami, mert kizárt, hogy Dave csak úgy odaadja nekem a fánkot... Bezzeg ha a barátnője mondaná...- kezdtem, majd elfogadva, hogy vesztes vagyok, vissza kullogtam az ebédlőbe ahol a táskám várt. El is indultam, amikor anyu vissza kiáltott.

- Drágám...Ez nem is olyan rossz ötlet! Azon gondolkozok, hogy mivel az öcsédnek is van barátnője, meg neked is van barátod...szívesen megismerném őket...- mondta, majd az én arcom eltorzult, és olyan fejet vághattam, mint azon a híres festményen a Sikoly. Semmiképpen sem volt kedvem ahhoz, hogy bemutassam Jasont anyunak. Mondjuk többnyire azért, mert Jasonnel még friss volt a kapcsolatunk, alig két hete történt meg az a bizonyos csók. Igaz eddig még csak egy barátom volt Jason előtt, Emett. Őt anyu bírta, de aztán már én nem bírtam sajnos. Jasonnel nem akarom elrontani a kapcsolatunkat, és mindenféle képpen szeretném élvezni. Szóval muszáj volt visszautasítanom ezt a kedves gesztust.

- Anyu, figyelj!- kezdtem el szabadkozni.- Én... Nem hiszem, hogy ez jó ötlet... Dave és Jason egy azsztalnál... Annak nem lenne jó vége... Dave nagyon szeleburdi, Jason pedig hamar ki tud borulni...Úgyhogy...- mondtam, majd meg se várva anyu válaszát, megpróbáltam kisurranni a nappaliból. De pechem volt, mert anyunak még volt ideje reagálni, a burkolt sértésre a család felé.

- Drágám, figyelj, gondolj csak bele, ha itt lesz Dave barátnője, Marie, nem hiszem, hogy Dave beszámíthatatlan lenne, szeretne ő is jó benyomást tenni... De ha mégsem, akkor te ezt ugyanúgy eljátszhatod Marievel... Akkor Dave visszakapná!- mondta anyu mosolyogva, és rám kacsintott.

- Anyuuu....De rossz vagy!- mondtam, majd megöleltem. -Rendben van. Akkor megbeszélem ezt Jasonnel is ha nem baj.- adtam be a derekam végül.

- Ö...Vani, szívem...Van itt még valami... Freddiet és a szüleit is áthívtam, ha nem baj!- mondta anyu. Jó, bevallom anyunak nem számoltam be arról, hogy Freddie majdnem megcsókolt, de annak már egy ideje, úgyhogy szerintem már el is felejtette. Mellesleg nagyon hiányzik is úgyhogy, örülök, hogy végre "kibékülhetünk". Egyébként azt még tudni kell, hogy anyu és Freddie anyukája, Mrs.Hamswoot már vagy hat éve barátnők, szerintem anyu nem Freddie és miattam hívja át Hamswootékat, hanem anyu és Mrs.Hamswoot miatt. Na mindegy. Intettem anyunak, majd elindultam a suli felé.

- Emili...! Sziaa!- köszöntem a legjobb barátnőmnek az iskolában, egy ölelés keretében.- Vannak ám híreim!

- Na akkor nem akarlak gátolni, de muszáj megtennem, ugyanis ott jön Freddie!- mondta Emili és a folyosó végére mutatott. Freddie jött felénk, de más volt a haja, és borostát növesztett. Nagyon jóképű férfinak látszott. Amikor odaért hozzánk, intett egyett.

- Emili sziaa...Vani...Hogy vagy?- mondta majd belemerült a földrajzkönyvébe. Nem igazán figyelt ránk, inkább csak olvasott.

- Szóval mik a nagy hírek?- kérdezte Emili.

- Képzeld, anyunak az a frenetikus ötlete támadt, hogy áthívja Mariet, Dave barátnőjét, és Jasont, mint az én barátomat, így megismerkedhet velük. Úgyhogy holnap egy vacsora keretében, majd elbeszélgethetünk egymással. Kíváncsi vagyok Mariere. Kicsit azért izgulok, hogy Jason belemegy-e a vacsiba...- mondtam idegesen, de azért végülis nem is olyan rossz ez az ötlet.

- Ez tényleg tök szuper...Kíváncsi vagyok, hogy alakul majd!- bólogatott Emili hevesen, majd témát váltottunk.- Készülsz már a Castingra?

- Ezt, hogy érted? Nekem nem kell produkciót előadnom, kivéve a minden évben előadott "zsűridalt"!- mondtam és kérdőn néztem Emilire.

- Hát igen...Úgy értem arra!

- Ja de azt már tudom...Idén valami lassú szám lesz!- mondtam, majd ránéztem Freddiere és eszembe jutott valami.- Hé Freddie, hallom ti is átjöttök holnap!

Freddie letette a könyvet, a szemembe nézett és megvonta a vállát.

- Ja, én is úgy tudom. Bár így nem leszünk kicsit sokan?- kérdezte már a szemembe se nézve. Freddie nem túl kedves azóta amióta összejöttem Jasonnel, nem igazán bírja, csak nem tudom miért.

- Nem, nem leszünk!- mondtam keményen. Freddie fel nézett rám.

- Hallom Emett bántott téged..- mondta halványan.

- Igen, de szerencsére ott volt Jason és megmentett.- mondtam kicsit túljátszva a szöveget. Büszke voltam Jasonre nagyon.

- Á... Szóval Jason ott volt reggel és megmentett...- mondta mosolyogva és becsapta a könyvét.-

- Igen olyan jól nézett ki mint mindig... Kék póló és egy menő csőfarmer.- mondtam, mert nem tetszett Freddie gúnyos hanglejtése.

- Á... Szóval véletlenül sem... Kapucnis púloverben volt?- mondta Freddie mosolyogva, majd felkapta a táskáját és besietett a teremben.

Én csak bámultam utána...Ez igaz...Az este amikor az a srác megmentett Emett karjai közül, kapucnis púlovert viselt. De Jasonön reggel kék póló volt, és nem hozott pulcsit magával. De honnan tudja ezt Freddie?!...Á...biztos csak képzelődtem este. Azért furcsa...

- Vani...Jól vagy?- kérdezte Emili.

- Ja...persze...minden rendben.- mondtam, mejd én is besiettem a terembe.

Izgultam...Vajon mi lesz ha anyunak nem tetszik Jason? Freddie miket tud még? Hogy sikerül majd a vacsora? Vagy ezernyi kérdés volt a fejemben. Ideje volt egy kicsit kikapcsolni.

A fiú aranyosan szunyokált a fotelben, és ahogy a napsugarai beragyogták a szobát, olyan mámorító volt az egész helyzet, legszívesebben megcsókoltam volna.

- Jason...- suttogtam a nevét, ezzel próbáltam felkelteni.- Jason, reggel van.- majd haját kisimítottam a szeméből. A fiú ekkor kinyitotta gesztenyebarna szemeit, és rámmosolygott.

- Jó reggelt, Vanilia!- suttogta és felült a fotelben. Olyan üdítő hatással volt rám, hogy teljesen kiment a fejemből a tegnapi eset.

- Köszönöm!- szóltam és mélyen a szemébe néztem.- Mindent köszönök!

- Á... De gyere együnk valami reggelit!- tért ki a téma elől gyorsan, biztos nem akarta magát ajnározni, puszta szerénységből tette.- Remélem nem baj, hogy csak így itt aludtam nálad...tudni akartam jól vagy-e...-mondta és megragadta a kezemet, majd kisegített a konyhába.

Kimentünk a konyhába, és Jason le is ült az asztalhoz.

- Na mit eszünk?- kérdezte, én pedig kicsit csodálkoztam rajta. Azt hittem ő csinál nekem reggelit, de biztos nagyon fáradt...Csinálok neki én!

- Készítek egy kis tojásrántottát!- mondtam, és előhalásztam a serpenyőt a konyha szekrényből.

- Remek...A kedvencem!- csapta össze a tenyerét!

- Egyébként nagyon hősies voltál tegnap! De mit kerestél a házunk előtt?- kérdeztem a megmentőmet.

- Jaa...hát...semmiség...csak látni akartalak!- dadogta és rám vigyorgott. Furcsa, hogy Jason folyamatosan kitér a válaszok elől, de biztos neki is kínos a helyzet.

- Na mindegy...Köszönöm!- néztem rá sugárzóan. Elkészítettem a rántottát, majd együtt közösen elfogyasztottuk. Kikisértem az ajtóhoz Jasont, és még egyszer megköszöntem neki.

- Tényleg életet mentettél!- mondtam és átöleltem.

- Oh...Vanilia! amiért reggel jött....vagyis illetve majdnem kiment a fejemből....most vettem észre, hogy eltünt a napszemüvegem. Nincs véletlenül nálad?-  kérdezte megint dadogva.

- De, igen jut eszembe!- majd átnyújtottam neki a napszemüveget.

Délután áthívtam magamhoz Emilit, mert elszerettem volna újságolni neki, hogy mi törént.

- Én mindig tudtam, hogy Emett nem komplett!- mondta, és buzgón bólogatott igazát megerősítve.

- Dehogy, nem hiszem, hogyha józan lett volna, képes lett volna ilyet tenni velem. Még jó, hogy Jason ott volt és megmentett.- áradoztam tovább Emilinek, aki szintén elmosolyodott.

- És...Freddievel beszéltél AZ óta?-  kérdezte bizonytalanul, mert persze beszámoltam neki arról, hogy mi is törént.

- Nem...nem is hiszem, hogy most nagyon szeretne látni....- gondolkoztam el szomorúan. Hiányzott Freddie. Olyan jó barátom volt, nehéz elképzelni nélküle a napjaimat, de úgy gondoltam, most kell egy kis idő, hogy ülepedjen ez a helyzet.- Apropó, Jason hívott, hogy ma valamilyen nagyon fontos dologról szeretne velem beszélni. Vajon mit akarhat?- élénkültem fel, majd elkezdtem zavaromban a hajamat csavargatni.

- Szerintem tuti kettőtökről szeretne beszélni!- örvendezett Emili, és leült az ágyamra. Én örömömben elkezdem sikongatni, Emilivel együtt. Az milyen jó lenne....Jason mellett eltudnám képzelni magamat. Bár ma reggel olyan furcsán viselkedett... Biztos csak neki is furcsa volt ez a helyzet. Ilettve gondolom. Bárcsak Freddievel is megbeszélhetném ezt! Olyan szívesen elmondanám neki mik történtek velem. Na mindegy, most koncentráljunk Jasonre és a délutáni randira.

- Mit vegyek fel?- kérdeztem kétségbe esettem, mert kiment a fejemből, hogy az egyetlen hordható ruhámat anyu tegnap kimosta és még nem száradt meg.

- Szerintem most elég egy farmer és egy torna cipő...Nem kell túlzásokba esni!- mondta Emili és rámutatott a bordó Conversemre.

- Oké....Akkor farmer és torna cipő...Annyira kíváncsi vagyok!- mondtam és izgatottan leültem az ágyam tetejére, Emilivel szembe.

- Ne aggódj, Vani! Minden úgy fog törénni, ahogyan törénnie kell...Csak ne légy ideges!- mondta, majd megsimogatta a kezemet. Én egy hangosat sóhajtottam.

Délután a házból kilépve, idegesen nyitottam fel a postaládát, csak azon filóztam, hogy vajon mit szeretne Jason. Kivettem a leveleket, majd átnéztem, hogy kinek lettek címezve.

- Anyujé...Anyujé...Nagyi...Én...Anyu....Várjunk mi?!- csodálkoztam el, és azonnal elfelejtettem Jasont és a randit.- Én levelet kaptam?- kérdeztem magamtól hangosan, amolyan irónikusan.- Öm....FURCSA. Sose kapok levelet...Kivéve a felvételi....- gondolkodtam el, és ekkor tágra nyílt a szemem. A felvételi. Még egy évvel ezelőtt felvételiztem egy zenei iskolába, küldtem videó üzenetet, letettem a zenei vizsgákat és a többi, de aztán fél év elteltével letettem arról, hogy felvettek egy ilyen neves iskolába. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy odajárnék gimi helyett, hanem suli után, délután járnék oda, mindennap kétórára. Zenét tanulunk, fellépünk, koncertek... De nem is gondoltam volna, hogy sikerül. Jó, bevallom van tehetségem a zenéhez, de azért ez nagyon DURVA. Idegesen a borítékot szorongatva álltam ott, szinte majdnem széttéptem. Egy pillanatra a remény édes íze lepte be magát gondolataimba, a szívembe és a tudatomba. Lehet, hogy...Felvettek? Kihajtottam a borítékot. Óvatosan kihúztam, a gondosan behajtogatott papír levelet. Ez a szöveg állt rajta:

Kedves Vanilia Montez!

Örömmel értesítjük, a Wennington Zeneiskola és Akadémia felvételiztető bizotságától, hogy Ön felvételt nyert az Iskolánkba. Az iskolához szükséges tárgyakat, kölcségesebb hozzávalókat, a levél mellett lévő mellékletben találja meg. Ha bármi probléma adódna a beiskolázással, sziveskedjék az alábbi számot hívni, vagy írni a következő e-mail címre. Tisztelettel: McManno La Furto ig.

Megkövülten álltam a házunk előtt az utcán.

- Úram Isten!- szólaltam meg- Felvettek! Engem felvettek! Bejutottam... Végre beindul a zenei karrierem!- kiabáltam boldogan az utcán, és őszintén szólva nem érdekelt ki, hogy nézett rám, bámult meg!- FELVETTEK!- ekkor eszembe jutott Jason meg a randi. Eszeveszettül, de boldogan kezdtem el futni a buszhoz és közben egyre csak kiabáltam, hogy felvettek. Amikor odaértem a parkhoz, Jason már ott volt. Én a buszról leszállva, odarohantam hozzá, és erősen megöleltem.

- Jason! Nagyon jó hírem van!- üdvözöltem.

- Azt látom!- mosolygott és mélyen a szemembe nézve elmosolyodott.- De nekem is van jó hírem! De kezd csak Te!

- Oké...Szóval, úgy egy évvel ezelőtt felvételiztem egy zenei iskolába...És ma derült ki, hogy felvettek!

- Vani! De hiszen ez csodálatos!- ujjongott Jason.- Örülök, hogy ilyen jó kedved van, mert nekem is fontos dolgot kell közölnöm. Illetve nem is közölnöm, hanem csinálnom... Nem ismerlek olyan régóta, de ezt én tényleg így érzem...- Jason mélyen a szemembe nézett és közelebb hajolt, kezét a derekamra kulcsolta, és... Megcsókolt. Én a kezemet a nyakaköré fontam, és úgy álltunk ott a park közepén. Nem is értettem, hogy egy nap alatt, hogy törénhet velem ennyi jó dolog. A boldogságtól csakúgy repkedtem, mint a pillangók a gyomromban. Aznap igazán megízlelhettem a boldogság ízét! A csók nem tartott tovább, mint 10 másodperc. Én egy kicsit eltoltam magamtól óvatosan, majd a szemébe néztem.

- Te nagyon jól időzítessz!- jelentettem ki, mire Jason elmosolyodott, majd rákulcsolta a kezemre a kezét, és kérte, hogy sétáljunk egy kicsit. Sokminderől beszélgettünk. Az új suliról,  a közelgő castingról, a barátságról. Több, mint másfél órán át andalogtunk a parkban, majd Jason hazakísért és egy búcsú csókkal elköszönt tőlem. Én otthon a szobámba ülve dobtam egy sms-t Emilinek, hogy mi is törént velem. Persze alig kapott levegőt, és folyamtosan sikoltozott. Az egyszer viszont biztos, ha lessz is jobb napom, mint ez, az tuti, hogy ez a nap benne van a top 5-ben.

És igen. Eljött az a pillanat is, amikor a buszmegállóban vároma buszt, hogy elvigyen a kávézóba, ahol az iskola leghelyesebb fiúja vár rám. Igen, most minden esetben magamból kikelve ugrálnék. De most nem tudok. A torkomban egy gombóc van, ami ki tudja mennyi ideig marad ott. Érzem, ahogyan a gondolataim nem férnek el a fejemben, így az mindjárt kipukkad. Létezik, hogy Freddie valóban megcsókolt volna, ha én nem állok ellen? Ez csak a helyzet adta pillanat mámora volt, vagy tényleg így érez? Ezernyi kérdés keresett akkor választ a fejemben, de reménytelenül. Ahogy ott ültem a megállóban, és a buszt vártam...Nem sikerült megvilágosodnom. Így örlődtem a gondolataimmal együtt, amígy meg nem jött a busz. Felszálltam, majd kerestem egy üres ülőhelyet. A buszon alig volt néhány fiatal, így bőven volt helyem nekem és a gondolataimnak is.

A kávézóhoz érve megigazítottam a hajamat, és egy mosolyt erőltettem az arcomra. A gyomromat ekkor újra ellepték a pillangók, és egy pillanatra el is felejtettem Freddiet és a délután alkalmával a történteket. Most csak Jasonre és a randira koncentráltam. Beléptem a kávézóba, és nem kellett sokáig keresgélnem, mert ott egy ablak melletti asztalnál megláttam Jasont, aki éppent nekem intett. Volt nála egy szál virág. Nyeltem egyett, és elmosolyodtam. Elindultam az asztal felé, nem is néztem Jasonre, de onnan éreztem a tekintetét, ahogy figyel engem. Akaratom ellenére is muszáj lett volna mosolyognom.

- Wow...- kezde Jason és felállt az asztaltól, hogy üdvözöljön.- Azta! Nagyon szép vagy!...Ez  itt egy szál virág...Neked hoztam!- mondta, majd két puszi között átnyújtotta a virágot. Mindketten leültünk és egy fél pillanatig csönd is volt, míg nem Jason meg nem törte.

- Az iskolai egyenruha sokmindent eltakar!- jelentette ki, egy félmosollyal az arcán, én meg éreztem, hogy elpirultam.

- Köszi...illetve...köszönöm! Eléggé meglepett, hogy hívtál..- mondtam, de azonnal meg is bántam, hogy így kezdtem a beszélgetést.

- Engem is...De egyszerűen már olyan régóta figyellek, és nem tudtam ellenállni tovább!- mondta Jason, majd a szájához emelte a kávéját. Én egy nagy mosolyt engedtem az arcomra.

- Úgy tudom, te is indulsz a Diák-Dallam idei "casting"-ján.- mondtam, mert egyszerűen csak ez jutott eszembe.

- Igen, és nagyon szeretnék bejutni!- nézett mélyen a szemembe, majd elmosolyodott.- Tavaj sajnos nem sikerült.- emelte le a tekintetét az asztalra, majd eltünt a mosoly az arcáról.

- Biztos sikerülni fog! Annyira nem lehetsz rosz énekes!- jelentettem ki határozottan, és bíztatóan.

- Kedves vagy!- mondta, majd a kezét rátte az én kezemre.- Mesélj egy kicsit magadról Vanilia Montez! Alig tudok rólad valamit...csak annyit tudok, hogy a felszín csodálatos...- mondta, majd kérlelően nézett rám.

Egészen este hatig ott ültünk a kávézóba, és beszélgettünk, nevettünk, de aztán Jasonnek el kellett mennie, úgy hogy elbúcsúztunk, és adott még két puszit. Én is a buszmegálló felé vettem az irányt, de előtte felhívtam Emilit, mert megígértem neki, hogy felhívom a randi után.

- Igen és adott virágot is!- trécseltünk javában még, amikor megérkezett a busz. Én felszálltam és újra egy ülőhelyet kerestem. Emilitől is elköszöntem, majd a buszról is leszálltam. Ahogy sétáltam haza az utcánkon mér egy kicsit sötét volt. A túl oldalon egy kapucnis alak sétált, néhányszor átpillantott felém. Én kicsit sietősre vettem a sétát, mert már elkezdtem fázni is. A kapuhoz érve ahogy kerestem a kulcsomat, egy hideg, de azonban ismerős hang szólított a nevemen.

- Vanilia...Milyen jó újra látni!- mondta a hideg hang, és éreztem a hangját a hátamon. Még így is hogy mögöttem állt éreztem rajta, az ital szagát. Egy kicsit ivott. Én azonban olyan meglepetten álltam az ajtónk előtt, hogy képtelen voltam elfordítani a kulcsot.

- Mi van? Már nem is üdvözölsz?- kérdezte gunyorosan a hang, majd megfogta a vállamat és magafelé fordított. Szembe találtam magam Emettel. Fél évvel ezelőtt szakítottam vele nyáron, de úgy tűnik még nem heverte ki teljesen.

- Emett, menj haza, mert pia szagod van!- szóltam rá majd, hátráltam egy lépést. Ő azonban közelebb lépett és megfogta a derekamat. Egy pillanatra mélyen a szemébe néztem, és éreztem, hogy egyáltalán nem józan. Féltem. Egyre erösebben szorított magához, majd amikor ellenkeztem, naki nyomott a falnak és teljes testét az enyémhez nyomta, kezét a derekamon kulcsolta össze.

- Emett, engedj el! Nem vagy magadnál...Hagyj békén!- kiabáltam, de sajnos nálunk otthon nem volt senki, mert anyu épp egy munkatársával ment el randira, Dave pedig a barátnőjével randizott. Emett azonban nem igen figyelt rám, csak egyre erősebben szorított és arcát közelebb vitte az enyémhez. Én próbáltam mindenféle képpen hárítani, de nem jártam sikerrel. Kirázott a hideg, és nem tudtam gondolkzni. Egy könnycsepp hagyta el a szememet, és már túl gyenge voltam ahhoz, hogy küzdjek. Emett megfogta az állam, majd megcsókolt és mégjobban szorított. Olyan erősen szorított, hogy szinte nem éreztem semmit...könnyeim elmosták a szememet, nem láttam. Ekkor viszont egy alak Emett mögött megállt és egy erős, határozott mozdulattal lerántotta rólam az erőszakos fiút, aki a hátára landolt. Én összerogytam, mert nem éreztem a lábaimat, és a könnyem is patakokban hullott. Csak annyit véltem felfogni, hogy az illető egyszer megütötte Emettet, majd őt hagyta elfutni. Aztán a kezeit körém fonta felemelt és bevitt a házba. Nem láttam semmit, nem éreztem semmit, arra emlékszem, hogy amint letett a kanapéra és betakart, én elaludtam. Reggel sajgó csontokkal, és elkent sminkkel ébredtem. A kanapén bebugyolálva aludtam. A fotelben egy fiú aludt ülve, de nem tudtam beazonosítani, hogy ki is ő, mert az arcát egy párna alá rejtette. Felültem, majd a fotelhez siettem. Kiváncsi voltam ki mentett megengem tegnap Emett karjai közül. Amikor lerántottam a párnát a fiú arcáról...Meglepődtem, majd elmosolyodtam.

Már vagy 3 hét telt el azóta, hogy Dave és a barátnője lelepleződött...Bár csak az én szememben, mert persze rajtam kívül mindenki tudta. Logikus. A randi Jasonnel pedig elmaradt. Le kellett mondanom, mert megbetegedtem és nem szívesen fertőztem volna meg Jasont. De a jó hír legalább annyi, hogy a randit áttettük mára. Ma van a randi. És már alig várom.

A suliban Emili éppen randi tippekkel látott el amikor megjött Freddie. -

- Emm, Vani! Mizujs?- kérdezte mosolyogva és ránknézett a barna szemeivel.

- Úgy beszélsz mintha nem tudnád! Vani ma fog randizni Jasonnel!- javította ki Emili Freddiet.

- Ja tényleg... A randi!- jelentette ki Freddie és furcsán elkomorult és a földet bámulta.

- Freddie szerinted, hogy lenne jobb a ruhám? Ha csak egy egyszerű ruhát veszek föl, vagy ha egy kicsit speciálisabbat?- kérdeztem Freddiet, mert ő fiú, tudja mi kell egy randira.

- Szerintem, ha Jasonnak valós érzelmei vannak, akkor nem a ruhádért megy oda...ha nem miattad...- felelte Freddie sallang mentesen. Majd kivette a szekrényéből a töri könyvét és elkezdte méregetni.

- Freddie! Ne kezd megint azt a buta állítást, hogy Jason csak azért randizik Vanival, hogy Vani, mint zsűri, bejutassa a kórusba, és bekerüljön.- védett Emili. De mi van ha Freddienek igaza van és tényleg csak azért randizna velem, hogy bejutassam. Igazából nem tudom milyen zenész Jason, lehet, hogy szuper és akkor nincs is szüksége ahhoz rám.

- Na mindegy. Csak menjünk törire...apropó. Írunk dogát?

Délután Emili és Freddie átjöttek hozzám és segítettek kiválasztani a ruhát a randira.

- Szerintem ez semmiképpen sem...Túl feltűnő! Nem áll jól!- mondtam Emm és nemet intett egy ruhára.Én a tükör előtt álltam és egyre csak a ruhát nézegettem.

- Freddie?

- Vani! Mondtam már, hogy nem a ruhád miatt fog veled randizni! De egyébként...szerintem is kicsit sok..- mondta Freddie, aki az ágyamon ült és szintén segített kiválasztani a ruhámat.

- Oké akkor átveszem a virágosat!- mondtam, majd besétáltam a fürdőszobámba.

- Rendben, én meg hozok egy kis teát- jelentette ki Emili és lement a konyhába teát készíteni. Felvettem a ruhámat, majd a fürdőből kisétálva Freddiere mosolyogtam. Odasétáltam a tükörhöz és megnéztem magamat.

- Szerintem...ez a ruha az a ruha amit keresel.- húzta félmosolyra a szályát Freddie. Felállt és odasétált mellém a tükörhöz.

- De nem túl sok vagy, olyan nyomulós!- kérdeztem aggódva és idegesn, majd Freddiere néztem aki még mindig engem méregetett.

- Nem...Ez tökéletes- monda halkan. Rámmosolygott, de egy pillanatra keserűséget vétem felfedezni a tekintetében. Újra mélyen a szemembe nézett, majd tekinteté a földre vitte és megfordult.

- Freddie!- szóltam halkan- Kívánj szerencsét!- mondtam, mire Freddie megfordult és újra a két barna szempárral találtam szembe magamat. Freddie lassan közelebb jött, és megölelt, jó szorosan. Éreztem valamit. Hogy a randi tökéletesen fog sikerülni. De abban a pillanatban nem gondoltam Jasonre. Csak arra, hogy milyen jó, hogy Freddiet átölelhetem. Egy kicsit eltoltam magamtól, hogy rá tudjak nézni, olyan furcsa érzésem támadt. Közel álltunk Freddievel egymáshoz, mélyen a szemembe nézett. Most nem volt benne keserűség. A levegőben viszont volt valami furcsaság. Freddie még mindig a derekamon kulcsolta össze a kezét. Tekintetét nem vette le a szemeimről és egy pillanatra arcát közelebb vitte az én arcomhoz. A gyomrom beleremegett. Mit csinálunk? Freddie lassan végig simitotta az arcomon az ujjait, majd újra mélyen a szemembe nézett. Megindult felém, és már majdnem megcsókolt, amikor én hirtelen...lehajtottam a fejemet. Freddie tekintete elhomályosult, és elengedte a derekamat, majd hátrált egy lépést. Tekintetét levitte a földre, mint aki megbánná amit tett. Én kicsit elbizonytalanodtam és ideges lettem.

- Sajnálom.- suttogta. Majd rám se nézve kiviharzott a szobámból. Én csak álltam, és próbáltam felfogni mi történt. De nem sikerült. A gondolataim ide-oda cikáztak, és teljesen elbizonytalanodtam. Emili lépett be  a szobába akkor.

- Hát Freddie hol van?

Reggel, mint minden áldott reggel, olyan nehéz a felkelés, amilyen nehéz megtanulni egy fizika anyagrészt. De sajnos muszály. Ahogy muszály rendbe szedni magamat, felöltözni és reggelizni is. Sajnos.

Az ebédlő asztalnál ültem épp amikor az öcsém, lerontott az emeletről és félig kész séróval megállt előttem.

- Van! Hol van a hajlakkom?! Már vagy százszor megkértelek, hogy ne használd az enyémet, mert neked is van.- üvöltött a képembe.

- Én nem kenek zsírt a hajamra...Úgyhogy nyugodj meg inkább.- nyugtattam le egy kicsit. Az öcsém elővette a telefonját a zsebéből, beéllította a másodlagos kamera használatát, majd az étkezőben neki állt a haját készíteni.

- Jesszus Úrsiten!- szörnyülködtem. Még a látvány is szörnyű volt.

- Dave! Gyere föl a szobádba, már kiválasztottam a ruhádat!- kiáltott le anyu az emeletről. Én a müzlimet ettem éppen, de annyira nevethenékem támadt, hogy majdnem kiköptem.

- Igen, Dave! Rohanj, anyu már kikészítette a ruhádat!- nevettem fel, és mutogattam Davenek fel az emeletre.

- Vanilia! Áljj már le! - szólt rám dühösen.- Anyu, már elmondtamm, hogy én magam készítem elő az én ruhámat!- kiáltott vissza anyunak, majd a telefonját az asztalon hagyva (!) felsietett a szobájába. Én nyugodtan folytattam a reggelimet, amikor egyszer csak elkezdett rezegni Dave telefonja. Hm, biztos sms-e jött. Mát nyúltam a telefonért, de akkor visszarántottam a kezemet. Na jó, lehet, hogy az öcsém, de attól még nincs jogom elolvasni az üzeneteit. De olyan csábító! Muszály volt újra felemelni a kezemet, és megfogni Dave telefonját. 'Egy új üzenete érkezett'. Oké, hamár rászántam magamat erre, akkor végig is csinálom, hisz nézzünk csak rá az öcsémre, szegény olyan szerencsétlen és béna!

Kötelességem neki segíteni. Rányomtam az sms tartalmára, és akkor esett le először az állcsontom, ami egyébként roppant egyet.

Az üzenet ez volt: ' Dave a suli előtt várlak, és már naon hiányzol!:(( mikor érsz már ide, úgy szeretném megfogni a kezedet...!:)) :3 Ha elindultál, hívj Baby! Csókollak virtuálisan: Marie'

Még mindig a telefont fogdostam, és mintha halál hírt kaptam volna, körübelül olyan fejem volt. És egyre csak a számat tátva vártam, hogy megértsem mi a helyzet. A TESÓMNAK  BARÁTNŐJE VAN? MI AZ HOGY AZ ÖCSÉMNEK BARÁTNŐJE VAN?  EGYÁLTALÁN LEGÁLIS EZ?! Gondolkodtam kicsit hangosan, de reálisan. Ekkor hangokat hallottam az emelet felől, valószínű Dave indult el lefelé a szobájából. Amikor leért próbáltam tettetni meglepetségemet, és a müzlimet nyugodtan ettem tovább (már vagy egy órája egyébként). Dave megállt az étkező asztal előtt, és ránézett a telefonjára. Elolvasta az üzenetet majd zsebre tette a telóját, és kiviharzott mosolyogva a szobából. Én utána rohantam és még az ajtóban megállítottam.

- Dave, Dave! Hová indulsz?- kérdeztem teljesen nyugodtan, mintha csak úgy átlagban érdeklődnék.

- Figyelj rám, Vani! Ma péntek van! Vagyis ez egy tanítási nap! És mi minden tanítási napon, ameddig el nem jön a világvége, iskolába kell járnunk. Remélem sokat segítettem!- mondta olyan szarkasztikusan, hogy majdnem én is elröhögtem magamat. Teljesen kiment a fejemből az, hogy ma van iskola, és az is, hogy nekem is el kellene indulnom, mert el fogok késni.

- Jó de... És törént valami az elmúlt hetekben, amiről szeretnél esetleg beszámolni...- kezdtem rejtélyesen, mert minden filmben így csinálják, én miért ne.

- Vani! Ha akarsz velemit, mond ki most mert nincs ennyi időm!- sürgetett Dave, és közben furcsán méregetett.

- Mindegy...Nincs semmi! Majd délután talákozunk! Majd eléd megyek suli után!- mondtam kissé idegesen.

- Délután találkozunk? Elém jössz? Vani, beteg vagy? Minden oké?- kérdezte Dave, és úgy nézett rám mint egy őrültre.

- Na jó...akkor majd...csak szia!- köszöntem el végre.

- Oké, ez bizarr és léptem- nézett vissza, majd elindult a suli felé.

- Vani, azért mert azt írta neki, az a lány, hogy csókollak, még nem jelenti azt, hogy járnak.- próbált meggyőzni Emili és Freddie, mikor délután belütünk egy kávézóba.

- De én nem mondok olyat egy "barátnak", hogy úgy szeretném megfogni a kezedet!- erősködtem, mert tudtam jól, hogy mit olvastam.

- De Vani... Egyébként miért baj az, hogy Davenek barátnője van?- kérdezte Freddie és furcsán nézett rám.

- Nem baj, de azért kicsit érdekes, hogy ezt mind nem osztotta meg velem!- érveltem szerintem teljesen jogosan.

- De Van! Gondold végig! te megosztottad volna azt az öcséddel, hogy van-e barátod?- pillantott rám Freddie, és olyan mélyen nézett a szemembe, hogy kénytelen voltam igazat adni neki.

- Oké...Ebben igazad van talán! De még az se biztos, hogy van barátnője... Ez csak egy buta feltételezés!- vigasztaltam magamat.- Délután majd elé megyek a sulijához, és tisztázzuk ezt a félreértést. Freddie, Emili jöttök?

- Én nem tudok! Oboa órám lesz úgyhogy sajnos lemaradok a kémkedésről!- mondta Emili, és belekortyolt a chappucino-jába.

- Freddie?

- Én végülis elkísérhetlek...Úgy sincs kedvem Emm unalmas oboa óráján ülni!- jelentette ki, majd megbökte Emilit.

- Oké akkor iduljunk!- jelentettem ki, majd elbúcsúztunk Emilitől.

Dave sulijához érve, Freddievel elbújtunk az iskola melletti bokrokhoz, és onnan figyeltük az eseményekt. Egyszer csak megrezzent a telefonom. '1 új üzenete érkezett'. A feladó: Jason.

A szívem a torkomban dobogott. Jason küldött nekem üzenetet. Tudja a számomat.

- Freddie! Úristen! Jason küldött nekem üzenetet! Mit csináljak?!- húzogattam Freddie kabátját, hogy nézzen rám.

- Először is ne szakítsd el a kabátomat, és másodszor pedig talán nézd meg mit ír.- nevetett, de az arcán véltem felfedezni egy kis keserűséget is. Nem nézett a szemembe. Én megnyitottam az üzenetet. 'Szia Vani! Lenne kedved eljönni velem holnap kávézni?:D' A gyomrom is beleremegett, és a telefonom elkezdett remegni, a kezemmel együtt.

- Fredd...Freddie...Azt írja, hogy...hogy menjek el vele...kávézni...- dadogtam és a hátamat neki döntöttem az iskola falának. Azonnal megfeledkeztem az öcsémről és a barátnőjéről is. Freddie először nem válaszolt. Majd végre megszólalt. De nem nézett a szemembe, csak a távolt méregette.

- Válaszolj neki.- felelte nyersen, mindenféle érzelem nélkül.

- Te nem is örülsz?- csodálkoztam, mert azt hittem most az egész világ boldog és rózsaszín.

- De, ez nagyon jó...örülök, hogy te örülsz!- és akkor a szemembe nézett...De olyan mélyen nézett rám, hogy egy pillanatra elfelejtettem Jasont és csak Freddiere koncentráltam. Még sosem láttam ilyennek. Furcsa volt és zárkózott... Ahogy ott álltunk én a falnak dőlve, ő pedig velem szemben...Olyan jól láttam a szemét, mégsem tudtam megállapítani mire gondol. Aztán megtörte a csendet a csöngő. Én megfodultam és az iskola kapujára szegeztem a tekintetemet. Freddie mögöttem állt és ő is csak az iskola kapuját vizsgálta. Végre kilépett az öcsém, de egyedül volt. Nagy kő esett le a szívemről, intettem Freddienek és elindultunk Dave felé köszönni. De akkor furcsa dolog történt. Egy lány kilépett az iskola kapuján és Dave nevét kiáltotta. Dave elmosolyodott és intett egyet a lánynak, aki aztán Dave felé gyorsan elkezdett futni. Dave kitárta a karjait és a lányt átölelve megcsókolta!!

Én csak álltam, a döbbenettől megkövültem, és éreztem, hogy Freddie most hátulról megsimogatta a vállamat. Dave és a lány még mindig csókoloztak amikor magamhoz tértem.

- Vani... Azt hiszem talán Davenek tényleg van barátnője.- jelentett ki Freddie és mosolyogva rámnézett.

Én idegesen elindultam a diákok között Dave és a lány felé. Amikor Dave meglátott engem, szinte kiesett a szeme a helyéről és elengedte a lányt, csak óvatosan fogta meg a kezét.

- Vani?! Te meg mit keresel itt?!- kérdezte idegesen, de még mindig a lány kezét fogta.

- Dave! Ezt még is hogy képzeled!? Ő itt ki? A barátnőd? Én miért nem tudok róla? Ugye tudod, hogy nagyon kikapsz ha anyu ezt megtudja!- folytottam belé a szót és olyan mértékben gonoszan néztem rá, hogy szerintem meg is ilyedt tőlem.

- Vani, figyelj! A helyzet az, hogy...

- Ne, ne magyarázkodj most itt! Beszéljük ezt meg anyuval telefonon.- folytottam belé a szót, majd a telefonomba idegesen elkezdtem tárcsázni anyu számát.

- Anyu, szia! Mesélek neked most valami nagyon érdekeset! Tudtad, hogy Davenek barátnője van?!- tértem a lényegre, de a válasz szinte lesokkolt és meglepett.

'- Igen, Kincsem! Tudtam!- szólt bele anyu a készülékbe.

- Hogy mi?!-kérdeztem vissza.

'- Drágám, Dave már 14 éves és megbeszéltünk mindent erről a dologról, ne aggódj, nincs semmi baj, Marie egyébként is egy nagyon kedves lány.- nyugtatott meg anyu.

- Oké de...de!- dadogtam.

'- Drágám, figyelj most le kell tennem, de majd hívlak és megbeszéljük! Szeretlek!- mondta anyu, majd letette a telefont.

Én még mindig sokkos állapotban voltam, ezért Freddie vette át a helyzetet.

- Nagyon örülünk, Marie!- modta Freddie és rámosolygott a megszeppent lányra aki visszamosolygott rá.

- Dave veled beszédem van! Most!- tértem magamhoz és rávicsorogtam a lányra.

- Nem Vani! Most ne! Marievel együtt megyünk haza. Majd otthon megbeszéljük!- mosolygott rám Dave és megcsókolta a lányt akivel előre siettek és kézenfogva sétáltak haza.

- Szerintem Dave nagyon jól választott és ne kéne aggódnod érte!- mondta Freddie és rámmosolygott. Na jó, talán igaza van. Elsiettem a dolgokat. Kezdjük tiszta lappal a helyzetet, és ismerjük meg a lányt. De előtte vissza írok Jasonnek. És nem akár mit. A válaszom...Igen!

- Vanilia! Ébresztő! Már rég fel kellett volna kelned! Hétfő van! Gyerünk-gyerünk ki az ágyból. Az öcséd már rég talpon van!- ébresztett fel reggel anyum derűsen, mikor én még a párnát nyomtam.

- KI VOLT AZ AZ ABNORMÁLIS EMBER AKI KITALÁLTA A HÁTFŐT?!- kiabáltam a fejemet két párna közé süllyesztve. Ekkor anyu belépett a szobába és lerántotta rólam a biztonságot nyújtó takarómat.

- Vanilia szívem, kérlek most már kelj fel, mert már annyiszor késtél az iskolából, nem hiszem, hogy még egy késés jól mutatna a tájékoztatódban.- puszilt meg anyu kedvesen. És igaza volt. Tényleg nem mutatna jól még egy intő, úgy hogy inkább fogtam a ruháimat és a fogkefémet, majd egy félóra alatt rendbe szedtem magam.

Anyu és Dave már lent ültek az étkezőben és várták az érkezésemet. Én mint valamilyen "herceg kisasszony" vonultam le a lépcsőn az étkező felé, bár semmilyen hercegnőre utaló ruha nem volt rajtam.

- Dave! hárommillió-kilencszázhúszezer-ötszáznegyvennyolcszor elmondtam már, hogyha megiszod a narancs levet, ne tedd vissza az üres üveget a hűtőbe.- csaptam be dühösen az ajtót és hátulról fejbe ütöttem Davet, aki erre kiköpte a szájában tartott összes gabonafalatot.

- Vani! Azért, mert te későn kelsz és mire leérsz elfogy az összes narancs lé ne engem hibáztass!- kiabálta Dave, és közben oldalra fésülte bezselézett haját, majd megigazította a fülbevalóját.

- Jól van, öcsi! Megvédheted az igazadat csak ne, hogy elsírd magadat!- nevettem ki, majd a táskámat a vállamra kapva, kiviharoztam a konyhából.

 Amint kiléptem a bejárati ajtón, egy kéz ragadta meg a vállamat és hátra rántott.

- Na ne már hogy nélkülem indulnál suliba. Elképesztő!- ölelt magához fél vállal Freddie, az egyik legjobb fej ember a világon.

- Bocsi, csak kicsit máshol járt az eszem...- vallottam be neki. Freddie már óvodás korom óta a legjobb barátom, szinte mindent tud rólam. Az össze seddig nagy hibámat, minden évben az új szerelmeimet, az összes be nem fejezett naplómat, mindent. És ahogy most is, nagyon jól észre vette a dolgokat.

- Csak nem megint Jason jár a fejedben?- kérdezte kissé hanyag arc mimikával, nem is nézve a szemembe.

- Ezt honnan veszed? Nem mindig csak rágondolok...Valamikor aludnom is kell. És mellesleg ezek a gondolatok most teljesen másról szólnak... Köze nincs szerelemhez!- füllentettem kicsit, mert való igaz, hogy az eszemben még mindig Jason, a két évvel idősebb, focista srác jár, és még így is, hogy letagadtam, Freddie pontosan tudta, hogy mi a helyzet.

- Oké, minegy, te tudod. De ugye azér nem felejtetted el, hogy ma kosár döntőre megyünk? Első sor, hatalmas popcorn...

- Dehogy is! Ezt semmiért nem hagynám ki.- mondtam Freddinek, majd elkértem a sálát, mert nagyon fáztam. Freddinek minden sála olyan jó puha és meleg, hogy nincs olyan ember aki annak ellen tudna állni. Így sétáltunk tovább egészen az iskoláig. Az iskola nincs messze onnan, ahol lakok, sőt. Inkább van közel, mint messze. Az iskola hatalmas épületéhez érve találkoztam egy másik barátommal, a legjobb barátnőmmel.

- Emili, szia! Mióta vársz itt kint? Meg kell fagyni...- köszöntöttem Emilit, aki szinte, halálra volt fagyva.

- Ahhoz képest, hogy nem érzem a nyelvemet, elég jól- diagnoztizálta a helyzetét, majd megölelt engem.

- Csá, Emm- öklözött egyett Freddie és Emili, ők általába így köszöntik egymást.

Amíg a két barátom üdvözölték egymást, a suli legcukibb fiúja fordult be a sarkon. Én körübelül leállt légzéssel, odafagyva a lépcsőre(szó szerint) csodálkoztam el azon a tényen, hogy Jason milyen helyes még téli sapkában is.

És megjött Rómeó!- gunyolódott Emili, majd Freddievel elfodultak a suli felé. Én továbbra is csak a közeledő fiút bámultam és közben a fürtjeimet csavargattam. Jason már szinte a suli elé ért, amikor csodálatos dolog törént. Rám nézett. Tekintete elidőzött rajtam, majd közelebb jött és a szemembe nézett.

- Ugye te is az egyik zsűrije vagy a Diák-Dallam kórusnak?- kérdezte. Hát nem pint erre a kérdésre vártam, de több mint a semmi. Egyébként a Diák-Dallam kórus, az az iskolám kórusa. Minden évben új "castingot" tartunk így felvételt nyerhetnek a kórusba. És igen, én vagyok az egyik zsűri. Én amióta ide járok, már kórus tag vagyok, de csak fél éve lettem zsűri. Visszatérve Jasonhoz, válaszra nyitottam a számat, de valaki megelőzött mögöttem.

- Neked is Jó reggelt!- köszönt nem túl kedvesen Emili, mögöttem karba tett kézzel, miközben Freddie egyre csak bólogatott.

- Öm, bocs...Szóval a kérdés lényege az lenne, hogy te is tagja vagy?- nézett a szemembe újra Jason. Olyan szép szemei vannak, hogy elhúztam volna még a választ egy darabig, csak hogy így állhassunk még. De ehhelyett inkább válaszoltam neki. Mégsem állhatunk így több óráig.

- Ö...ja...végülis, ahogy mondod Jas...Jason.

-Remek!- mosolyodott el, és finoman megsimította a vállamat.- Akkor találkozunk a 10.-esek termében Vanilia! Szia!- köszönt el édesen, majd otthagyott minket.

Én még szerintem álltam volna ott még egy darabig, de azt hiszem talán fagyhalált haltam volna úgyhogy inkább besétáltunk a suli épületébe.

- Úristen!- kezdtem neki az ömlengésemnek.- Hozzám szólt....és tudja a nevemet is!

- Nagyon nagy cucc...nyilván való, hogy mért keresett meg Van! Csak azért, mert ő is fog indulni a Castingon és szeretne elbűvölni.- mondta mámort törve Freddie és azonnal elhessegedte az álmaimat.

Igen, elég nyilván való az is, hogy Emili és Freddie nincsenek igazán oda Jasonért. Szerintem ez képtelenség, vagy valamilyen külön betegség, de biztosan nem normális eset.

- Szerinted is csak ezért jöt oda hozzám Jason?- kérdeztem reményt vesztve Emilit.

- Hát Vani...Most összetöröm az álmaidat, de igen. Valószínű...- mondta Emili, majd elrohant a biosz füzetéjért.

- Jajj ne, mindig ez van. Csak azért mert zsűri tag vagyok? De miért?- vertem bele a fejemet a szekrényembe, amihez idő közben odaértünk.

- Van, ismered Jasont! - mondta ki Freddie mintha egy körözött bűnözőről beszélt volna.

- Mindegy...- törődtem bele, majd Freddievel elsétáltunk a biológia terembe. Vajon Jason tényleg csak ezért jött oda? Miért ilyen nehéz a szerelem? És mégis mi az Isten volt a biosz lecke? Ezekkel a kérdésekkel a fejemben ültem végig az egész hétfői napot.