4. Egy ÉRDEKes randi és életmentés

És igen. Eljött az a pillanat is, amikor a buszmegállóban vároma buszt, hogy elvigyen a kávézóba, ahol az iskola leghelyesebb fiúja vár rám. Igen, most minden esetben magamból kikelve ugrálnék. De most nem tudok. A torkomban egy gombóc van, ami ki tudja mennyi ideig marad ott. Érzem, ahogyan a gondolataim nem férnek el a fejemben, így az mindjárt kipukkad. Létezik, hogy Freddie valóban megcsókolt volna, ha én nem állok ellen? Ez csak a helyzet adta pillanat mámora volt, vagy tényleg így érez? Ezernyi kérdés keresett akkor választ a fejemben, de reménytelenül. Ahogy ott ültem a megállóban, és a buszt vártam...Nem sikerült megvilágosodnom. Így örlődtem a gondolataimmal együtt, amígy meg nem jött a busz. Felszálltam, majd kerestem egy üres ülőhelyet. A buszon alig volt néhány fiatal, így bőven volt helyem nekem és a gondolataimnak is.

A kávézóhoz érve megigazítottam a hajamat, és egy mosolyt erőltettem az arcomra. A gyomromat ekkor újra ellepték a pillangók, és egy pillanatra el is felejtettem Freddiet és a délután alkalmával a történteket. Most csak Jasonre és a randira koncentráltam. Beléptem a kávézóba, és nem kellett sokáig keresgélnem, mert ott egy ablak melletti asztalnál megláttam Jasont, aki éppent nekem intett. Volt nála egy szál virág. Nyeltem egyett, és elmosolyodtam. Elindultam az asztal felé, nem is néztem Jasonre, de onnan éreztem a tekintetét, ahogy figyel engem. Akaratom ellenére is muszáj lett volna mosolyognom.

- Wow...- kezde Jason és felállt az asztaltól, hogy üdvözöljön.- Azta! Nagyon szép vagy!...Ez  itt egy szál virág...Neked hoztam!- mondta, majd két puszi között átnyújtotta a virágot. Mindketten leültünk és egy fél pillanatig csönd is volt, míg nem Jason meg nem törte.

- Az iskolai egyenruha sokmindent eltakar!- jelentette ki, egy félmosollyal az arcán, én meg éreztem, hogy elpirultam.

- Köszi...illetve...köszönöm! Eléggé meglepett, hogy hívtál..- mondtam, de azonnal meg is bántam, hogy így kezdtem a beszélgetést.

- Engem is...De egyszerűen már olyan régóta figyellek, és nem tudtam ellenállni tovább!- mondta Jason, majd a szájához emelte a kávéját. Én egy nagy mosolyt engedtem az arcomra.

- Úgy tudom, te is indulsz a Diák-Dallam idei "casting"-ján.- mondtam, mert egyszerűen csak ez jutott eszembe.

- Igen, és nagyon szeretnék bejutni!- nézett mélyen a szemembe, majd elmosolyodott.- Tavaj sajnos nem sikerült.- emelte le a tekintetét az asztalra, majd eltünt a mosoly az arcáról.

- Biztos sikerülni fog! Annyira nem lehetsz rosz énekes!- jelentettem ki határozottan, és bíztatóan.

- Kedves vagy!- mondta, majd a kezét rátte az én kezemre.- Mesélj egy kicsit magadról Vanilia Montez! Alig tudok rólad valamit...csak annyit tudok, hogy a felszín csodálatos...- mondta, majd kérlelően nézett rám.

Egészen este hatig ott ültünk a kávézóba, és beszélgettünk, nevettünk, de aztán Jasonnek el kellett mennie, úgy hogy elbúcsúztunk, és adott még két puszit. Én is a buszmegálló felé vettem az irányt, de előtte felhívtam Emilit, mert megígértem neki, hogy felhívom a randi után.

- Igen és adott virágot is!- trécseltünk javában még, amikor megérkezett a busz. Én felszálltam és újra egy ülőhelyet kerestem. Emilitől is elköszöntem, majd a buszról is leszálltam. Ahogy sétáltam haza az utcánkon mér egy kicsit sötét volt. A túl oldalon egy kapucnis alak sétált, néhányszor átpillantott felém. Én kicsit sietősre vettem a sétát, mert már elkezdtem fázni is. A kapuhoz érve ahogy kerestem a kulcsomat, egy hideg, de azonban ismerős hang szólított a nevemen.

- Vanilia...Milyen jó újra látni!- mondta a hideg hang, és éreztem a hangját a hátamon. Még így is hogy mögöttem állt éreztem rajta, az ital szagát. Egy kicsit ivott. Én azonban olyan meglepetten álltam az ajtónk előtt, hogy képtelen voltam elfordítani a kulcsot.

- Mi van? Már nem is üdvözölsz?- kérdezte gunyorosan a hang, majd megfogta a vállamat és magafelé fordított. Szembe találtam magam Emettel. Fél évvel ezelőtt szakítottam vele nyáron, de úgy tűnik még nem heverte ki teljesen.

- Emett, menj haza, mert pia szagod van!- szóltam rá majd, hátráltam egy lépést. Ő azonban közelebb lépett és megfogta a derekamat. Egy pillanatra mélyen a szemébe néztem, és éreztem, hogy egyáltalán nem józan. Féltem. Egyre erösebben szorított magához, majd amikor ellenkeztem, naki nyomott a falnak és teljes testét az enyémhez nyomta, kezét a derekamon kulcsolta össze.

- Emett, engedj el! Nem vagy magadnál...Hagyj békén!- kiabáltam, de sajnos nálunk otthon nem volt senki, mert anyu épp egy munkatársával ment el randira, Dave pedig a barátnőjével randizott. Emett azonban nem igen figyelt rám, csak egyre erősebben szorított és arcát közelebb vitte az enyémhez. Én próbáltam mindenféle képpen hárítani, de nem jártam sikerrel. Kirázott a hideg, és nem tudtam gondolkzni. Egy könnycsepp hagyta el a szememet, és már túl gyenge voltam ahhoz, hogy küzdjek. Emett megfogta az állam, majd megcsókolt és mégjobban szorított. Olyan erősen szorított, hogy szinte nem éreztem semmit...könnyeim elmosták a szememet, nem láttam. Ekkor viszont egy alak Emett mögött megállt és egy erős, határozott mozdulattal lerántotta rólam az erőszakos fiút, aki a hátára landolt. Én összerogytam, mert nem éreztem a lábaimat, és a könnyem is patakokban hullott. Csak annyit véltem felfogni, hogy az illető egyszer megütötte Emettet, majd őt hagyta elfutni. Aztán a kezeit körém fonta felemelt és bevitt a házba. Nem láttam semmit, nem éreztem semmit, arra emlékszem, hogy amint letett a kanapéra és betakart, én elaludtam. Reggel sajgó csontokkal, és elkent sminkkel ébredtem. A kanapén bebugyolálva aludtam. A fotelben egy fiú aludt ülve, de nem tudtam beazonosítani, hogy ki is ő, mert az arcát egy párna alá rejtette. Felültem, majd a fotelhez siettem. Kiváncsi voltam ki mentett megengem tegnap Emett karjai közül. Amikor lerántottam a párnát a fiú arcáról...Meglepődtem, majd elmosolyodtam.