5. Egy édes reggel és néhány jó hírek

A fiú aranyosan szunyokált a fotelben, és ahogy a napsugarai beragyogták a szobát, olyan mámorító volt az egész helyzet, legszívesebben megcsókoltam volna.

- Jason...- suttogtam a nevét, ezzel próbáltam felkelteni.- Jason, reggel van.- majd haját kisimítottam a szeméből. A fiú ekkor kinyitotta gesztenyebarna szemeit, és rámmosolygott.

- Jó reggelt, Vanilia!- suttogta és felült a fotelben. Olyan üdítő hatással volt rám, hogy teljesen kiment a fejemből a tegnapi eset.

- Köszönöm!- szóltam és mélyen a szemébe néztem.- Mindent köszönök!

- Á... De gyere együnk valami reggelit!- tért ki a téma elől gyorsan, biztos nem akarta magát ajnározni, puszta szerénységből tette.- Remélem nem baj, hogy csak így itt aludtam nálad...tudni akartam jól vagy-e...-mondta és megragadta a kezemet, majd kisegített a konyhába.

Kimentünk a konyhába, és Jason le is ült az asztalhoz.

- Na mit eszünk?- kérdezte, én pedig kicsit csodálkoztam rajta. Azt hittem ő csinál nekem reggelit, de biztos nagyon fáradt...Csinálok neki én!

- Készítek egy kis tojásrántottát!- mondtam, és előhalásztam a serpenyőt a konyha szekrényből.

- Remek...A kedvencem!- csapta össze a tenyerét!

- Egyébként nagyon hősies voltál tegnap! De mit kerestél a házunk előtt?- kérdeztem a megmentőmet.

- Jaa...hát...semmiség...csak látni akartalak!- dadogta és rám vigyorgott. Furcsa, hogy Jason folyamatosan kitér a válaszok elől, de biztos neki is kínos a helyzet.

- Na mindegy...Köszönöm!- néztem rá sugárzóan. Elkészítettem a rántottát, majd együtt közösen elfogyasztottuk. Kikisértem az ajtóhoz Jasont, és még egyszer megköszöntem neki.

- Tényleg életet mentettél!- mondtam és átöleltem.

- Oh...Vanilia! amiért reggel jött....vagyis illetve majdnem kiment a fejemből....most vettem észre, hogy eltünt a napszemüvegem. Nincs véletlenül nálad?-  kérdezte megint dadogva.

- De, igen jut eszembe!- majd átnyújtottam neki a napszemüveget.

Délután áthívtam magamhoz Emilit, mert elszerettem volna újságolni neki, hogy mi törént.

- Én mindig tudtam, hogy Emett nem komplett!- mondta, és buzgón bólogatott igazát megerősítve.

- Dehogy, nem hiszem, hogyha józan lett volna, képes lett volna ilyet tenni velem. Még jó, hogy Jason ott volt és megmentett.- áradoztam tovább Emilinek, aki szintén elmosolyodott.

- És...Freddievel beszéltél AZ óta?-  kérdezte bizonytalanul, mert persze beszámoltam neki arról, hogy mi is törént.

- Nem...nem is hiszem, hogy most nagyon szeretne látni....- gondolkoztam el szomorúan. Hiányzott Freddie. Olyan jó barátom volt, nehéz elképzelni nélküle a napjaimat, de úgy gondoltam, most kell egy kis idő, hogy ülepedjen ez a helyzet.- Apropó, Jason hívott, hogy ma valamilyen nagyon fontos dologról szeretne velem beszélni. Vajon mit akarhat?- élénkültem fel, majd elkezdtem zavaromban a hajamat csavargatni.

- Szerintem tuti kettőtökről szeretne beszélni!- örvendezett Emili, és leült az ágyamra. Én örömömben elkezdem sikongatni, Emilivel együtt. Az milyen jó lenne....Jason mellett eltudnám képzelni magamat. Bár ma reggel olyan furcsán viselkedett... Biztos csak neki is furcsa volt ez a helyzet. Ilettve gondolom. Bárcsak Freddievel is megbeszélhetném ezt! Olyan szívesen elmondanám neki mik történtek velem. Na mindegy, most koncentráljunk Jasonre és a délutáni randira.

- Mit vegyek fel?- kérdeztem kétségbe esettem, mert kiment a fejemből, hogy az egyetlen hordható ruhámat anyu tegnap kimosta és még nem száradt meg.

- Szerintem most elég egy farmer és egy torna cipő...Nem kell túlzásokba esni!- mondta Emili és rámutatott a bordó Conversemre.

- Oké....Akkor farmer és torna cipő...Annyira kíváncsi vagyok!- mondtam és izgatottan leültem az ágyam tetejére, Emilivel szembe.

- Ne aggódj, Vani! Minden úgy fog törénni, ahogyan törénnie kell...Csak ne légy ideges!- mondta, majd megsimogatta a kezemet. Én egy hangosat sóhajtottam.

Délután a házból kilépve, idegesen nyitottam fel a postaládát, csak azon filóztam, hogy vajon mit szeretne Jason. Kivettem a leveleket, majd átnéztem, hogy kinek lettek címezve.

- Anyujé...Anyujé...Nagyi...Én...Anyu....Várjunk mi?!- csodálkoztam el, és azonnal elfelejtettem Jasont és a randit.- Én levelet kaptam?- kérdeztem magamtól hangosan, amolyan irónikusan.- Öm....FURCSA. Sose kapok levelet...Kivéve a felvételi....- gondolkodtam el, és ekkor tágra nyílt a szemem. A felvételi. Még egy évvel ezelőtt felvételiztem egy zenei iskolába, küldtem videó üzenetet, letettem a zenei vizsgákat és a többi, de aztán fél év elteltével letettem arról, hogy felvettek egy ilyen neves iskolába. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy odajárnék gimi helyett, hanem suli után, délután járnék oda, mindennap kétórára. Zenét tanulunk, fellépünk, koncertek... De nem is gondoltam volna, hogy sikerül. Jó, bevallom van tehetségem a zenéhez, de azért ez nagyon DURVA. Idegesen a borítékot szorongatva álltam ott, szinte majdnem széttéptem. Egy pillanatra a remény édes íze lepte be magát gondolataimba, a szívembe és a tudatomba. Lehet, hogy...Felvettek? Kihajtottam a borítékot. Óvatosan kihúztam, a gondosan behajtogatott papír levelet. Ez a szöveg állt rajta:

Kedves Vanilia Montez!

Örömmel értesítjük, a Wennington Zeneiskola és Akadémia felvételiztető bizotságától, hogy Ön felvételt nyert az Iskolánkba. Az iskolához szükséges tárgyakat, kölcségesebb hozzávalókat, a levél mellett lévő mellékletben találja meg. Ha bármi probléma adódna a beiskolázással, sziveskedjék az alábbi számot hívni, vagy írni a következő e-mail címre. Tisztelettel: McManno La Furto ig.

Megkövülten álltam a házunk előtt az utcán.

- Úram Isten!- szólaltam meg- Felvettek! Engem felvettek! Bejutottam... Végre beindul a zenei karrierem!- kiabáltam boldogan az utcán, és őszintén szólva nem érdekelt ki, hogy nézett rám, bámult meg!- FELVETTEK!- ekkor eszembe jutott Jason meg a randi. Eszeveszettül, de boldogan kezdtem el futni a buszhoz és közben egyre csak kiabáltam, hogy felvettek. Amikor odaértem a parkhoz, Jason már ott volt. Én a buszról leszállva, odarohantam hozzá, és erősen megöleltem.

- Jason! Nagyon jó hírem van!- üdvözöltem.

- Azt látom!- mosolygott és mélyen a szemembe nézve elmosolyodott.- De nekem is van jó hírem! De kezd csak Te!

- Oké...Szóval, úgy egy évvel ezelőtt felvételiztem egy zenei iskolába...És ma derült ki, hogy felvettek!

- Vani! De hiszen ez csodálatos!- ujjongott Jason.- Örülök, hogy ilyen jó kedved van, mert nekem is fontos dolgot kell közölnöm. Illetve nem is közölnöm, hanem csinálnom... Nem ismerlek olyan régóta, de ezt én tényleg így érzem...- Jason mélyen a szemembe nézett és közelebb hajolt, kezét a derekamra kulcsolta, és... Megcsókolt. Én a kezemet a nyakaköré fontam, és úgy álltunk ott a park közepén. Nem is értettem, hogy egy nap alatt, hogy törénhet velem ennyi jó dolog. A boldogságtól csakúgy repkedtem, mint a pillangók a gyomromban. Aznap igazán megízlelhettem a boldogság ízét! A csók nem tartott tovább, mint 10 másodperc. Én egy kicsit eltoltam magamtól óvatosan, majd a szemébe néztem.

- Te nagyon jól időzítessz!- jelentettem ki, mire Jason elmosolyodott, majd rákulcsolta a kezemre a kezét, és kérte, hogy sétáljunk egy kicsit. Sokminderől beszélgettünk. Az új suliról,  a közelgő castingról, a barátságról. Több, mint másfél órán át andalogtunk a parkban, majd Jason hazakísért és egy búcsú csókkal elköszönt tőlem. Én otthon a szobámba ülve dobtam egy sms-t Emilinek, hogy mi is törént velem. Persze alig kapott levegőt, és folyamtosan sikoltozott. Az egyszer viszont biztos, ha lessz is jobb napom, mint ez, az tuti, hogy ez a nap benne van a top 5-ben.