7. Vacsora a tűzkereszben

A vacsora napja. Most, hogy így visszagondolok, lehet, hogy mégsem kellett volna belemennem ebbe az eszement ötletbe. A családom és a barátom egy asztalnál, és ki ne felejtsük Freddiéket. Mi lehetne ennél jobb? Jason persze örömmel belement a vacsiba, illetve nem ellenkezett, szóval ez mindenképpen jó jel. De mi lesz ha valami törénik? Én nem vagyok az a spontán, inprovizálós ember aki kivágja magát a lehetetlen helyzetekből. Szét izgulom a gyomromat. De már nem léphetek vissza. Két óra múlva itt lesznek a vendégek. Mély levegő, kifúj... Csak nyugalom! RELAX!

- Anyu megcsináltad a kaját? Készen van a desszert? Hova tetted a kedvenc blúzomat? Hányra is jönnek a vendégek?- bombáztam anyut a kérdéseimmel, majd lesiettem  nappaliba a telefonomért, amit tv nézés közben ott felejtettem. A tv mellet viszont nem csak a telefonomat, hanem Davet és a telefonomat találtam.

- Dave, legalább most ne boríts ki, úgyhogy ne olvasgasd el az üzeneteimet! Nem elég, hogy tiszta ideg vagyok már így is a vacsora miatt, ne tegyél rá még egy lapáttal!- kezdtem bele a monológomba, de ekkor váratlanul csöngettek. A vendégek csak két óra múlva jönnek, úgyhogy nem izgultam.

- Marie megjött!- mondta Dave fülig érő mosollyal, és én csak ekkor vettem észre, hogy a haját vagy egy liter hajspray-vel oldalra nyalta és farmert vett fel öltönnyel. Swagos tornacipőt, és egy rózsaszín fülbevalót viselt. Menőn nézett ki, bár a rózsaszín színt megkérdőjelezném!

- Rózsaszín?- kérdeztem a nevetést visszatartva.- Biztos vagy benne?

- Marie adta!- mondta, majd kirohant ajtót nyitni. Az ajtóhoz érve Mariet átölelve egy csókot nyomott az egyébként egész szép lányra. Na de ne ítéljük, a csomagolás még nem minden. Anyuval egyszerre mi is kimentünk üdvözölni a lányt, aki rózsaszín ruhában illegett Dave mellett. Mit ne mondjak, összeillettek!

- Szia! Én Dave anyukája vagyok, Anne! Te biztosan Marie vagy!- mondta anyu, és felvette a hatalmas ünnepi mosolyát.- Üdvözöllek nálunk!- És Davetől elhúzva a lányt, magához ölelte, majd kétszer arcon csókolta.

- Én is nagyon örvendek!- mondta a lány. De hangjában volt egy kis gúny, amitől nem lopta be magát a szívembe. Ekkor egy tíz másodperc néma csend után, anyu megbökte az oldalamat, én meg nem túl kedvesen (de nem tehetek róla) bemutatkoztam.

- Öm...Szia! Vanilia vagyok! Nagyon örülök, hogy megismertelek!- nyögtem ki valami sablon dumát. Dave ekkor átkarolta Mariet, majd bevezette őt a nappaliba. A lány még csak nem is tetette, hogy meg van szeppenve, mintha otthon lett volna, fogta és belesüppedt a fotelunkba. Dave mellé ült majd átkarolta. Anyu leült velük szemben a kanapéra, én pedig kiültem a konyhába. Igaz amerikai konyhánk van, úgyhogy szinte én is a nappaliban ültem.

- Szóval...- törte meg anyu a csöndet.- Marie, milyen szép név, igaz? Marie, te angol vagy?

- Nem, dehogy, Istenments! Hál'istennek nem! Amerikából jöttem!- mondta, majd el kezdett kuncogni, saját csöppet sem vicces "viccén". Anyuval egymásra néztünk, majd magunkban nevettünk egy jót, szegény lányon. Viszont miközben anyu a lányt faggatta, én egyre csak Davet néztem. Gyengéden átkarolta Mariet, nevetett minden viccén, megpuszilta... Olyan furcsa volt így látni. Férfiasnak tünt és...  Szerelmesnek! Pedig úgy képzeltem el, hogy Dave és a szerelem...Két külön világ! De talán tévedtem. Anyutól engedélyt kértem rá, hogy felmehessek a szobámba felöltözni, és átvenni a fehér testhez simuló, egészen szép ruhámat. Megmostam az arcomat és a hajamat, becsavartam, majd magamra vettem a ruhát. Egy leheletnyi sminket készítettem magamnak. Na jó bevallom, tényleg jól néztem ki! Felvettem a fehér magassarkúmat, és az emeletről letipegtem. Amikor Marie meglátott hangosan kimondta, hogy basszus...! Én csak nevettem rajta! 

- Vanilia, drágám, gyönyörű vagy!- ölelt át anyu, és két puszit nyomott az arcomra.

- Jó!- mondta Dave, de úgy tünt, hogy ő ezen az estén, csak Marievel fog foglalkozni. Megértem őt, tényleg szerelmesnek tünt.

Anyuval, Davvel és Marievel egészen addig ismerkedtünk, amíg le nem telt a két óra, és megjöttek a vendégek. Először Jason jött meg. Amikor belépett a házba, hosszan megcsókolt, amitől majdnem szaltóztam egyet, majd megdícsérte a ruhámat. 

- Jó napot! Jason Mettnek hívnak, nagyon örülök!- mondta Jason és kezet rázott anyuval. Anyu mosolygósan fogatta, szerintem jó volt az első benyomása. Aztán Davenek is köszönt, majd Marievel is váltott pár szót. Rá két percre Jason érkezése után, megjöttek Hamswooték. Mrs. Hamswoot és anyu amint meglátták egymást puszikodni kezdtek.

- Ó drágám, de rég láttalak!- mondta Mrs.Hamswoot és átölelte anyut.

- Jajj, ne is mond!- válaszolt anyu, és bekísérteMrs. Hamswootot a nappaliba. Dave és Marie is bementek így hárman álltunk az ajtóban. Jason meg én kézen fogva, és Freddie. Freddie tekintete először a ruhámra csúszott, majd Jason és az én összekulcsolt kezemre. Szinte égetett a tekintete, bár egy kis szomorúságot véltem felfedezni benne. El engedtem Jasont, és odamentem volt legjobb barátomhoz.

- Freddie...Szia! Gyere beljebb!- szóltam melegen és átöleltem. Olyan rég öleltem már át, hogy beleremegett a gyomrom is.

- Szia Vani!- mondta egy félmosolyt erőltetve az arcára. Freddie ezután Jasonre nézett, majd közelebb lépett és kezet rázott vele.

- Helló- mondta Jason. Igazságot megvallva Jason sem volt odáig túlzottan jóban Freddievel. Nem tudom miért, de nem bírták egymásr annyira. Talán Jason is érezte azt a feszültséget a szobában. Egy fél perc néma csönd után, én karon ragadtam Jasont és behúztam a nappaliba. Freddie is jött utánunk. Anyuék már az asztalnál ültek. Mi is leültünk, mellém Jason és velem szemben Freddie. Olyan fájdalmas volt rá nézni... A régi legjobb barátom. Annyi közös emlék. Úgy éreztem most  egy falatot sem tudnék megenni. De muszáj volt.

- Szóval, Jason... Meg tudhatnánk mit csinálsz legtöbbet a szabadidődben?- kérdezte anyu, aki már egy kicsit bor befolyásoltsága alatt állt.

- Én...Zenélek...Leginkább!- válaszolta Jason udvariasan, majd beleharapott a csirkecombba.

- Remek! Az én kis tündi-bündi lányom is imád zenélni! Tudtad, hogy bevették a Casting zsűrijébe, és  felvették az egyik legjobb zenei iskolába?- mondta anyu kicsit már gügyögve. Biztosan ivott egy kicsit Mrs. Hamswoottal. Ő sem volt éppen a legjobb formájában.

- Anyu...Most már elég!- szóltam rá ilyedten. Marie és Dave mintha ott sem lettek volna, az asztal végében ketten beszélgettek, sutyorogtak. Aranyosak voltak...Jesszus miket beszélek? Dave és az aranyosság? Na mindegy.

- Igen, Mrs. Montez, tudtam, hogy Vanilia benne van a castingban és azt is elújságolta, hogy felvették, aminek persze nagyon örülök!- mondta Jason és rám mosolygott. Freddie a Jason válaszára köhintett egyet, majd rám nézett. Pechem volt, mert én is pont rá néztem, így láthattam a gondolatait. Pontosan tudtam, hogy arra gondolt, hogy Jason csak azért jár velem, mert szeretne tovább jutni a Castingon, és én vagyok a zsűri egyik tagja. De ez baromság! Szúros tekintettel néztem vissza Freddiere, aki vette a lapot... De aztán olyan arcot vágott, mintha tudna valamit, amit én nem. Anyu és Mrs. Hamswoot elvoltak együtt az asztalnál, iszogattak. Dave és Marie még mindig csak egymást vették észre. Ott ültem a célkersztben. Freddie a szemével provokált, és Jason ezt kezdte észre venni.

- Vanilia minden rendben? Kimehetünk egy pillanatra friss levegőt szívni.- mondta Jason és megfogta a kezemet.

- Hát... az...-kezdtem, de Freddie közbe szólt.

- Szerintem Vanilia el tudja dönteni, hogy kiakar-e menni, és legfőképpen egyedül is ki tud menni!- mondta Freddie ránk sem nézve.

- Baj ha kikísérem a BARÁTNŐMET?- hangsúlyozta ki Jason, azt a szót amit leginkább nem kellett volna.

- Te barátnőnek hívod, azt aki majd bejuttat téged a castingra?- mondta Freddie idegesen, és már fel állt az asztaltól.

- Freddie! Ezt fejezd be!- mondtam hangosan, mire már anyuék is ránk néztek.

- Vanilia, ezt majd én elintézem!- mondta Jason és ő is felállt az asztaltól. Mélyen egymás szemébe bámultak Freddievel.

- Én sosem hazudnék neked Vani...De Jason...- kezdte Freddie, de nem tudta végig mondani, mert Jason közbe szólt.

- Tényleg szeretnéd, hogy összetörjön...mond csak el, de...a te hibád...- suttogta Jason ezeket a szavakat Freddie fülébe, de a többit nem hallottam jól.

- Jason, még is miről van szó?- kérdeztem Jasont, mert már tényleg nem tudtam, hogy mi van.

- Semmi Vani, de nekem most inkább haza kéne mennem... Szia!- nyomott egy puszit a szá,ra és elment.

- Na ez jó!- mondta anyu.- Legalább több desszert nekünk!

- ANYUU!- mondtam majd felrohantam az emeletre. Utoljára Freddiere néztem. Ő megbánóan nézett rám, majd ő is az ajtó felé indult. Én felrohantam aszpbámba, magamra csaptam az ajtót, és sírtam...Sírtam egész este, amíg a könnyek ki nem csípték az arcomat, és álomba nem ringatott a mosógép halk duruzsolása...