1. A nevem...

- Vanilia! Ébresztő! Már rég fel kellett volna kelned! Hétfő van! Gyerünk-gyerünk ki az ágyból. Az öcséd már rég talpon van!- ébresztett fel reggel anyum derűsen, mikor én még a párnát nyomtam.

- KI VOLT AZ AZ ABNORMÁLIS EMBER AKI KITALÁLTA A HÁTFŐT?!- kiabáltam a fejemet két párna közé süllyesztve. Ekkor anyu belépett a szobába és lerántotta rólam a biztonságot nyújtó takarómat.

- Vanilia szívem, kérlek most már kelj fel, mert már annyiszor késtél az iskolából, nem hiszem, hogy még egy késés jól mutatna a tájékoztatódban.- puszilt meg anyu kedvesen. És igaza volt. Tényleg nem mutatna jól még egy intő, úgy hogy inkább fogtam a ruháimat és a fogkefémet, majd egy félóra alatt rendbe szedtem magam.

Anyu és Dave már lent ültek az étkezőben és várták az érkezésemet. Én mint valamilyen "herceg kisasszony" vonultam le a lépcsőn az étkező felé, bár semmilyen hercegnőre utaló ruha nem volt rajtam.

- Dave! hárommillió-kilencszázhúszezer-ötszáznegyvennyolcszor elmondtam már, hogyha megiszod a narancs levet, ne tedd vissza az üres üveget a hűtőbe.- csaptam be dühösen az ajtót és hátulról fejbe ütöttem Davet, aki erre kiköpte a szájában tartott összes gabonafalatot.

- Vani! Azért, mert te későn kelsz és mire leérsz elfogy az összes narancs lé ne engem hibáztass!- kiabálta Dave, és közben oldalra fésülte bezselézett haját, majd megigazította a fülbevalóját.

- Jól van, öcsi! Megvédheted az igazadat csak ne, hogy elsírd magadat!- nevettem ki, majd a táskámat a vállamra kapva, kiviharoztam a konyhából.

 Amint kiléptem a bejárati ajtón, egy kéz ragadta meg a vállamat és hátra rántott.

- Na ne már hogy nélkülem indulnál suliba. Elképesztő!- ölelt magához fél vállal Freddie, az egyik legjobb fej ember a világon.

- Bocsi, csak kicsit máshol járt az eszem...- vallottam be neki. Freddie már óvodás korom óta a legjobb barátom, szinte mindent tud rólam. Az össze seddig nagy hibámat, minden évben az új szerelmeimet, az összes be nem fejezett naplómat, mindent. És ahogy most is, nagyon jól észre vette a dolgokat.

- Csak nem megint Jason jár a fejedben?- kérdezte kissé hanyag arc mimikával, nem is nézve a szemembe.

- Ezt honnan veszed? Nem mindig csak rágondolok...Valamikor aludnom is kell. És mellesleg ezek a gondolatok most teljesen másról szólnak... Köze nincs szerelemhez!- füllentettem kicsit, mert való igaz, hogy az eszemben még mindig Jason, a két évvel idősebb, focista srác jár, és még így is, hogy letagadtam, Freddie pontosan tudta, hogy mi a helyzet.

- Oké, minegy, te tudod. De ugye azér nem felejtetted el, hogy ma kosár döntőre megyünk? Első sor, hatalmas popcorn...

- Dehogy is! Ezt semmiért nem hagynám ki.- mondtam Freddinek, majd elkértem a sálát, mert nagyon fáztam. Freddinek minden sála olyan jó puha és meleg, hogy nincs olyan ember aki annak ellen tudna állni. Így sétáltunk tovább egészen az iskoláig. Az iskola nincs messze onnan, ahol lakok, sőt. Inkább van közel, mint messze. Az iskola hatalmas épületéhez érve találkoztam egy másik barátommal, a legjobb barátnőmmel.

- Emili, szia! Mióta vársz itt kint? Meg kell fagyni...- köszöntöttem Emilit, aki szinte, halálra volt fagyva.

- Ahhoz képest, hogy nem érzem a nyelvemet, elég jól- diagnoztizálta a helyzetét, majd megölelt engem.

- Csá, Emm- öklözött egyett Freddie és Emili, ők általába így köszöntik egymást.

Amíg a két barátom üdvözölték egymást, a suli legcukibb fiúja fordult be a sarkon. Én körübelül leállt légzéssel, odafagyva a lépcsőre(szó szerint) csodálkoztam el azon a tényen, hogy Jason milyen helyes még téli sapkában is.

És megjött Rómeó!- gunyolódott Emili, majd Freddievel elfodultak a suli felé. Én továbbra is csak a közeledő fiút bámultam és közben a fürtjeimet csavargattam. Jason már szinte a suli elé ért, amikor csodálatos dolog törént. Rám nézett. Tekintete elidőzött rajtam, majd közelebb jött és a szemembe nézett.

- Ugye te is az egyik zsűrije vagy a Diák-Dallam kórusnak?- kérdezte. Hát nem pint erre a kérdésre vártam, de több mint a semmi. Egyébként a Diák-Dallam kórus, az az iskolám kórusa. Minden évben új "castingot" tartunk így felvételt nyerhetnek a kórusba. És igen, én vagyok az egyik zsűri. Én amióta ide járok, már kórus tag vagyok, de csak fél éve lettem zsűri. Visszatérve Jasonhoz, válaszra nyitottam a számat, de valaki megelőzött mögöttem.

- Neked is Jó reggelt!- köszönt nem túl kedvesen Emili, mögöttem karba tett kézzel, miközben Freddie egyre csak bólogatott.

- Öm, bocs...Szóval a kérdés lényege az lenne, hogy te is tagja vagy?- nézett a szemembe újra Jason. Olyan szép szemei vannak, hogy elhúztam volna még a választ egy darabig, csak hogy így állhassunk még. De ehhelyett inkább válaszoltam neki. Mégsem állhatunk így több óráig.

- Ö...ja...végülis, ahogy mondod Jas...Jason.

-Remek!- mosolyodott el, és finoman megsimította a vállamat.- Akkor találkozunk a 10.-esek termében Vanilia! Szia!- köszönt el édesen, majd otthagyott minket.

Én még szerintem álltam volna ott még egy darabig, de azt hiszem talán fagyhalált haltam volna úgyhogy inkább besétáltunk a suli épületébe.

- Úristen!- kezdtem neki az ömlengésemnek.- Hozzám szólt....és tudja a nevemet is!

- Nagyon nagy cucc...nyilván való, hogy mért keresett meg Van! Csak azért, mert ő is fog indulni a Castingon és szeretne elbűvölni.- mondta mámort törve Freddie és azonnal elhessegedte az álmaimat.

Igen, elég nyilván való az is, hogy Emili és Freddie nincsenek igazán oda Jasonért. Szerintem ez képtelenség, vagy valamilyen külön betegség, de biztosan nem normális eset.

- Szerinted is csak ezért jöt oda hozzám Jason?- kérdeztem reményt vesztve Emilit.

- Hát Vani...Most összetöröm az álmaidat, de igen. Valószínű...- mondta Emili, majd elrohant a biosz füzetéjért.

- Jajj ne, mindig ez van. Csak azért mert zsűri tag vagyok? De miért?- vertem bele a fejemet a szekrényembe, amihez idő közben odaértünk.

- Van, ismered Jasont! - mondta ki Freddie mintha egy körözött bűnözőről beszélt volna.

- Mindegy...- törődtem bele, majd Freddievel elsétáltunk a biológia terembe. Vajon Jason tényleg csak ezért jött oda? Miért ilyen nehéz a szerelem? És mégis mi az Isten volt a biosz lecke? Ezekkel a kérdésekkel a fejemben ültem végig az egész hétfői napot.